Két W&W Harley-val Kubában… Kell ennél jobb kaland? Pláne, ha hozzátesszük, hogy egy Knucklehead-ről, meg egy Panhead-ről van szó. És visszanézve olyan kissé, mint egy giccses hollywoodi filmben…

(a teljes cikket a Wild 234. számában olvahashatjátok, a folytgatásért pedig keressétek majd a júniusi számunkat!)

Az ötlet

Némi ital hatásának tudható be az ötlet, na és annak, hogy Paul mesélt a kubai Panhead-ekről, és Knucklehead-ekről. 20 éve már járt ott, és találkozott egy Sergio Morales nevű alakkal, aki a szigetország legújabb Harley-jával rendelkezik. A léptékek persze kissé másképp működnek arrafelé a „legújabb” esetében, Sergio egy Panhead-del rendelkezik, 1960-ból.

Paul meséje beindította a fantáziánkat, pláne a motorosbarát időjárás, ami el is döntötte, hogy nem bőröndöt viszünk, hanem motorokat. Négyen megyünk, két motorral. És vintage motorokat viszünk – nehogy kilógjunk a sorból.

Havannában

A Jose Marti reptér betonján azért keltettünk feltűnést. Ebben az országban, ahol 1960 óta nem importáltak USA cuccot, pláne Harley-t. Akár ideiglenes behozatal, akár nem, két hétre lehet maximum behozni ilyesmit.

A reptéri vámhivatalnál most ért le, hogy ezek a német srácok, akik két hétre csak úgy motorozgatnának az országban, olyan jellegű motorokkal jöttek, mint amik itt vannak már.

Alapvetően gyanúsak voltunk. Képzeljük el az ő irányukból, hogy még fényképezni és írni is akartunk róla, hát persze, hogy meg akarták buktatni a vállalkozást!

De mi már edződtünk egy pár furcsa ország határán…

Viszont mégis sorsukra hagytuk a két vasat a határon, és nekivágtunk a motorjaink nélkül.

Mert Sergio kijött elénk. És itt a nagy mázli, bepréselődünk a két Flathead oldalkocsijába, az egyiket, a pirosat megkaptuk vezetni, és elindultunk Varadero-ba, ahol a találkozó volt a Harley fanokkal.

És maga a találkozó lezajlott, persze Nortonokkal, BMW-kkel teli, és olyanokkal, melyeknek sikerült megőrizni a hangulatukat, ha már nem sikerült megőrizni az eredetiségüket. Sok-sok alakítgatással, vész-megoldással, kreativitással.

Másnap visszajöttünk Havannába, és a motorjaink vártak ránk. Persze még egy procedúra, ami elképesztő: vizsga, nehogy valami ócskasággal veszélyeztessük a helyi utakat.

Végeláthatatlan sor, szalmakalapos tisztviselő, akit a tudás nem gátol. Vártunk a sok csodabogár között. A mi történetünk megint főszerepet kapott, csak kissé barátságosabb volt a közeg.

Logika nélkül kapott több olyan jármű papírt, ami ön- és közveszélyesnek volt minősíthető, de végül mi is megkaptuk az áhított pecsétet.

Már csak egy pár órát vártunk a helyi rendszámra, ami kell a közlekedéshez.

A gondok elkezdődnek

Az este a szállásunkra vánszorogtunk, fárasztó nap után. Az SD kártyák megtelt, de a gyomrunk üresen korgott. A Harley fanok voltak olyan kedvesek, és szereztek nekünk szállást. Kis kapitalizmus, ragyogó magánház vidéken. A vacsora sem állami irányítású, így extra finom volt. Rum, szivar, kóla utánzat. Minden oké.

A nyolcadik körnél már egyre kevesebb felesleges adalékanyag került a rumba, addigra a harmadik, rövid áramszüneten voltunk, és még egy gitár is előkerült. De végül győzött az álom…

Ernesto Panhead-je reggel mérsékelten adott szikrát, így rögtön szereléssel kezdtünk, még jó, hogy Paul oldaltáskája jól fel volt szerelve. És újra úton.

Nemsokára elértünk az út végére. Annyira, hogy a betonút az évek alatt szépen beleomlott a tengerbe. Gyönyörű hely, fehér homok, de sehol egy gigantikus szálloda vagy ezer turista. A látvány nagyszerű volt, kicsit fényképezkedtünk…

A Havannába visszavezető úton volt időnk gondolkodni. A kubai emberek életét az egyszerű dolgok hiánya befolyásolja, de a találékonyság és a szeretet mindent megold. A 60 éves amerikai autók vagy a cukornád elszállítása az ökrösszekéren nem okoznak gondot.

Az egyik Knucklehead feladta, most a hátsó henger. A kubai gyorsjavítás, vagyis egy fadarab és néhány gumiszalag most esélytelen volt, így lassú, köhécselős menetben értünk a szállásunkra, és úgy döntöttünk, ezt Sergio műhelyében kell orvosolni.

A lényeg, hogy volt csirke, szivar, rum és erkély.

A szerviz

Persze esőben mentünk, és a Knucklehead-et egy motorszállító motor-utánfutón vittük el a műhelybe.

Sergio műhelye a tudás és a feleslegesnek tűnő, de nagyon értékes alkatrészek tárháza. Sok régi H-D alkatrészt, sárvédőt és mindenféle elemet tárolt, ezeknek rendesen hasznukat is veszi. Többé-kevésbé közönség is van nála, barátok, járókelők, motorosok, aki éppen beesik.

Ilyen körülmények között kaptuk szét a Knucklehead-et, de hát mégiscsak ő Kuba 1. számú Harley szakértője, és vele nagyobb az esély, hogy újra úton legyünk. Viszont minden pillanatban legalább öten adtak hülyébbnél rosszabb tanácsokat, ami engem kissé frusztrált, de Sergio maga volt a nyugalom és magabiztosság szobra.

Szétszedés, egészen a nyomórudakig, szerelés, alkatrészkeresés, hézagolás, tömítés, összerakás, próbakör. Persze minden plusz adalék tesztelve, porlasztó szétkap, szénkefe megnéz, stb. És mindig ugyanaz. Beindult, jónak tűnt, de az első terheléses gázadástól újra csak krahácsolt és zörgött. Na, a harmadik ilyen menettől már Sergio is csóválta a fejét. Ez nem jó jel.

Ernesto viszont vigyorgott. De csak azért, mert a kezében volt egy fehér szatyor, tele hideg sörrel. Ez el is döntötte az aznapi végkifejletet.

Egy terv született: másnap újra útra kell tenni a kalapácsfejűt!

Szöveg: Matthias Grübel

Fotó: Klaus Hagmeier

Folytatjuk!

A következő részben megtudhatjuk, milyen meglepetés éri még a W&W csapatot Havannában.