Born to be Wild - élő szövet a fém vázon
Üdvözöl az igazi, hamisítatlan motoros paradicsom, a virtuális Wild!

Hírlevél [7276 fő]


E-mail címed:

 Feliratkozás:

 Leiratkozás:


Nepálba - motorral

- 2012.09.16.

Néhány évvel ezelőtt Ákos megkeresett, hogy szeretné körbemotorozni bolygónkat, ehhez kér műszaki tanácsot. Kissé ugyan szkeptikus voltam, de segítettem, amiben tudtam.
Legfőképpen arra volt kíváncsi, milyen motort vegyen a célra. Szerintem Ő is tudta, hogy ha hozzám fordul, csakis egy típust ajánlok majd neki, de megerősítést akart, hogy jól válasszon. Ekkor Ákos még Írországban dolgozott, gyűjtötte a pénzt. Vett kint egy Honda CB-t, és az első komoly motoros útja az volt, hogy hazajött vele. A következő hazalátogatása pedig már Dél-Európán keresztül vezetett.
Itthon elkezdett készülni a nagy útra. A hivatalos dolgok és egyéb előkészületek mellett elment motorszerelést tanulni, mert az „istenhátamögött” csak saját magára számíthat. Az érdi Motoko szervizben ismereteket, segítséget és barátságot is kapott. A Honda hazai képviseletétől kedvezményesen jutott alkatrészekhez. Bár azt tervezte, hogy külföldön veszi meg a motort (lévén nagyobb a választék), végül itthon talált egy jó állapotú Africa Twint, alig 53 ezer kilométerrel. Azóta ehhez még úgy 32 ezret tett hozzá – idáig...
Eredetileg egyik barátjával együtt tervezték a túrát, de sajnos a barát édesapjának elvesztése után Ákosra maradt, hogy tovább álmodja azt a bizonyos csillagfényű álomvilágot. Később az ő édesapjának betegsége is majdnem meghiúsította az utazást, de végül minden jóra fordult.
Tavaly őszre sikerült kitűzni az indulást, a forró Közel-Keleten mégiscsak jobb a hűvösebb időszakban átkelni, gondoltuk mi… utólag beláttuk, ez néha túl jól sikerült.
A városligeti Műjég előtt kis csoport gyülekezett. Megható volt látni a szülőket, akik fia ugyan évekig élt külföldön és jónéhány extrém sportot kipróbált már, de egy világkerülő motorozás egy kicsit több ezeknél. A túra első szakaszán együtt ment a szintén világjáró Velorexes párral, így a Hősök teréről nemcsak az Africa Twin, hanem a Velorex klub tagjai is elkísértük őket egy darabon. Tiszafüreden vettünk búcsút egymástól, ők Debrecenbe mentek, ahol rokonok és barátok vártak rájuk és némi plusz cucc. A következő megálló Gyergyóban volt, itt még a helyi tévé is interjút készített Ákossal.
A neten az indulásról kitett fotókhoz hamarosan jöttek a kommentek (több országból is), a márkatársak felajánlották segítségüket.
Leírni könnyű, de már Törökország is komoly úticél. Ákosnak itt megrázó élményben volt része, sajnos szó szerint is, pusztító földrengés rázta meg a vidéket – pont, amikor ott volt. Ő is segített a bajbajutottakon. A következő ország Irán volt. Bár manapság nem sok jót lehet hallani erről az ősi országról, de az első kézből érkező hírek a leghitelesebbek, és Ákos csak jókat írt. Szenteste egy pakisztáni rendőrőrsről jelentkezett be, de szerencsére csak azért, mert kizárólag ott volt telefon…
Indiában barátok, volt kollégák várták. Ebben az országban már elég jó a netes lefedettség, így gyakran váltottunk üzenetet, mesélt a kalandjairól. Ezen levelekből szerkesztettük össze Ákossal ezt a beszámolót.

Még Gyergyóban mondták, mekkora vihar van Bulgáriában. Láttuk is a nyomait, kétoldalt megtépázott fák, letört nagy ágak az úton, néhol járdaméretűre szűkítve az utat. Sok helyen még megmaradt a hó is. Esti táborhelyünknek Lozenets környékén, a tengerparton, egy valaha szebb napokat látott régi szoc. üdülőt szemeltünk ki. A járgányokat elbújtattuk, sőt még álcáztuk is a Velorex (vagy inkább Velociraptor, lévén hatszázas Honda motorja van) krómozott elejét ágakkal. A sátrakat fenyőfák mögött állítottuk fel, finom tűlevéltakarón. Az est leple alatt szabadon úsztam egyet a Fekete-tengerben, homokkal megmosakodtam, mert, hogy az zsíroldó…
A következő reggel picit eltévedtünk, de lehetett látni a főutat, így átvágtunk a bozót közt a csapáson. Sanyiék rohantak vissza a dudálásomra, segítettek felállítani az Africám, a vizes agyagon nem bírtam megtartani, mikor az megcsúszott. Az agyag jól beleült a gumik barázdáiba, így egy darabig csak óvatosan vettem a kanyarokat. Az utak továbbra is nagyon gyenge minőségűek, a széleken havasak, de szép erdős hegyeken vezetnek az Oszmán Birodalom felé.
A török határon hó fogadott minket, s megannyi kíváncsi tekintetet, ami leginkább a Velorex varázsának tudható be. 20 dollárért kaptunk vízumot, összevissza pecsételtek mindent (azért nem annyira, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatokban), rövid papírellenőrzés után jött még egy hivatalnok, és készen is voltunk. Csak ki kellett várnunk, amíg a Velóban ülve a vámos fényképezteti magát. Cserében az irodájából próbáltam elérni a török africás srácot Fb-n, sikertelenül. Na, de hányan Facebook-oztak már határőrirodából?
A hegy török oldalán nagyon jó minőségű, széles, négysávos autóút vezetett lefelé, s ez a jó minőség maradt is egész Törökországban. Estig próbáltam elérni az isztambuli africás srácot, még egy internet café tulaj a saját mobiljáról is hívta, eredménytelenül, így Isztambul előtt vagy 50 km-re egy város peremén, a dombtetőn „bújtunk el” estére.
Másnap gyönyörű tengerparti szerpentineken haladtunk, kiváló utakon. Ahogy leértünk a partra, egy vár mellett motoroztunk el, rögtön vissza is fordultunk. Elég jó állapotban találtuk, felmásztunk a tornyokba, várfalakra, onnan csodáltuk a kilátást. Az éjszakát Tarsusban, egy hotel parkolójában töltöttük. Most sem kellett sátrat állítani, mert a sok kérdezősködés után a helyiek annyira megérezték, hogy pénztárcakímélő utazókkal beszélnek, hogy felajánlották a kanapékat a portásbódé mellett.
A szép szirtek szerpentinjeit elhagytuk, s észak felé robogtunk, talán még szebb utakon. Ahogy haladtunk az Oszmán Birodalom belseje felé, nyárfák, patakok, fenyőerdők, havas hegyek, kopár dombok váltották egymást. Érdekes hely ez a Törökország, itt a legvalószínűtlenebb helyeken tud alma teremni: mezők szélén, árokparton, sőt még fenyők alatt is. Nem hiszem, hogy a természet ily furcsa mutációjának köszönhető ez, hanem leginkább a török kamionsofőrök vezetési stílusának. Egypárszor láttam, hogyan dobálják le-fel az almás zsákokat, s csak remélni mertem, hogy léalmát szállítanak, és nem elém esik le néhány. Rengeteg burgonyaföldet is láttunk, ahol éppen betakarítás volt, ha szerencséjük van, nem az almás sofőröket fogják ki.
Délután értünk Kappadókiába. Leparkoltuk a motorokat az árusok bódéi és a tevék közé, minden csomagot, sisakot, kabátot a motoron hagyva vetettük magunkat be a „buckalakók” birodalmába. Gyermeki izgalommal rohangáltunk a homokkő sziklákba vájt lakások közt, de nem találtuk Lüke Skywalkert. 
Szép hóesésben, 2000 méter körüli magasságokban döcögtünk Nemrut-hegy felé. Még jó, hogy ilyen magas a túraplexim, jól ráfagyott a hó, s egy darabig nem vettem észre, hogy 5-10 cm-es hóban, hókásában motorozok. Amúgy sem láttam semmit, mert be volt párásodva és fagyva a sisakplexim, fel kellett nyissam, amitől persze már a szemüvegem is tiszta hó és víz lett. Így legalább már duplán nem láttam semmit.
Le kellett toljam a szemüvegem az orromra, a plexi felcsapva, a hóvihar meg élesen vágta a szemem… De a szerpentines úton nem lehetett megállni, próbáltunk a kocsik mögé beállni, hogy a féklámpájuk fesse nekünk az utat. Egy autó kettővel előttünk keresztbe vette a szalagkorlátot. Épp meg tudtunk állni, csoda, hogy mi nem csúsztunk meg, Valahogy mégiscsak túléltük, nagyon örültünk, mikor beértünk Mulatyába.
Ahogy kanyarogtunk felfelé a hegyeknek, sötétedtek a felhők, s rögtön le is fékeztem, hogy időben beöltözzünk esőruhába. De még így is meg kellett álljunk egy benzinkúton, mert annyira beszorult a leheletem a „páramentes” pleximbe, hogy már elfogyott a türelmem, s lefejtettem a „páramentes” betétet. Azóta, ha párásodik, felnyitom a plexim, s kitisztul.
Gondoltuk, megint csak letérünk a kétsávos útról a szebb tájak reményében, így keveredtünk olyan gyönyörű utakra, amiket leírni nehéz, fényképezni meg nem tudtam, mert esett… Az esőben meglazultak a hegyek kötései, és a meredek sziklafalakról zuhantak, gurultak a kövek a keskeny kanyargós útra, volt, hogy kettőnk között. Egy adott ponton vissza kellett fordulnunk, mert teljesen más irányba vitt volna minket a csodaszép út. De nem bántuk, hogy eltévedtünk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal. Vörösesbarna talajból kandikáltak ki a fekete sziklák, s fakult sárga füvek tarkították néha a „kopár” tájat, fák csak elvétve, akkor is magányosan, így annál hatásosabbnak tűntek.
Az útra gurult sziklákat a sofőrök, ahogy kikerülték, szedték is le elővigyázatosan. A városba érve megint csak remegő kezekkel útikönyv olvasás, tankolás következett. Úgy döntöttünk, hogy felmegyünk, ameddig csak tudunk a sötétben Nemrut Dagi felé. A szűk, kanyargós úton találtunk egy olcsó panziót, ahol vacsorát is adtak, s a mellettünk lévő szobában, két francia meg egy olasz diák szállt meg. Megegyeztünk, hogy hajnalban kelünk, s az ő bérelt autójukkal felmegyünk napfelkeltére.
Diarbakirba érve le kellett már mosnom a benzinkúton a motorom, mert szegény annyira koszos volt. Amúgy, ha már ilyen drága a benzin (kb. 570 Ft), legalább ingyen lehet motort mosni. Egy másik benzinkúton estefelé rá kellett jöjjek, hogy kifogytam a lírából, s a kártyámra nem érkezett meg a várt utalás. A kutasok rendesek voltak, nagyon jó árfolyamon váltottak nekem, s a góré kekszet, üdítőt tuszkolt a táskámba, egy másik fickó meg elmagyarázta, hogy nem messze van egy vendégháza, menjek oda, hivatkozzam rá, s ott alhatok. Nem sikerült megtalálnom, pedig kerestem egy ideig, a kérdezősködés sem hozott eredményt, vagyis igen, mert egy benzinkúton nem engedtek tovább. Mondták, hogy hagyjam a csudába azt a vendégházat, úgyse találom, maradjak ott, majd ők adnak egy szobát.
Így is lett, az imádkozásra rendszeresített, fűtött szobában ágyon alhattam, de előtte még vacsorát hoztak nekem, teázgattunk, „beszélgettünk” újdonsült kurd barátaimmal. Az egész népre érvényes ez a kedves vendégszeretet és gondoskodás. Hihetetlen jó emberek, szegények, csak szeretnének szabadok lenni, szabad jogokat gyakorolni... De nem érezhettem volna magam nagyobb biztonságban sehol máshol.
Mint mindig mondom, dobjátok ki a tévét, de legalább a híreket ne nézzétek! Fele (ha nem több) úgyis hazugság meg irányított hangulatkeltés, és a 18-as karikát a hírek érdemlik, nem a horrorfilmek... Este leül az ember, hogy tájékozódjon a világ dolgairól, de nem azt kapja. Csak a válság, politikai dilettantizmus, erőszak, vér, háború, megfélemlítés…
Reggel indultam a keleti határ közeli Van-tó felé, de útközben betértem egy szervizbe, mert a hátsó fékbetétek állapota eléggé aggasztott. Jogosan, mert tövig le voltak kopva, de volt nálam két szett tartalék első-hátsó. A láncon is állítottunk, persze a km hajtást nem tudtuk megoldani alkatrész híján. Szerelés közben olajos kézzel teáztam, s megint csak nem fogadtak el pénzt a srácok (szintén kurdok).
Kora délután láttam meg a hegyek közt a Van-tó csodás színét, a környékbeli havas hegyek gyönyörűen tükröződtek türkiz vízén. Egy-két 2000 méter feletti hágón is át kellett keljek, mire félig körbeértem a tavat. Az úton kétoldalt rendes hó, emberes hideg, de szerencsére jó utak fogadtak.
Szíria felé indultam, ha már oly közel voltam hozzá. Amúgy elég közel sikerült kerülnöm, de be mégsem engedtek, mert nem volt vízumom, s a határon nem lehetett intézni. Azt mondták, hogy lázongások is vannak, bár lehet, hogy ők is csak a hírekben látták… A török ki-és belépés meg a szír határon való várakozás a kegyelem vízumra elvitte a fél napom. Nem bántam, legalább végre megint egyedül voltam, szabadon!
Az utak szépsége megint magával ragadott, letértem kényem-kedvem szerint. Az estét egy gyönyörű fa árnyékában töltöttem, s fel is állítottam a sátram, naplemente után. Éjjel a faluból ideszűrődött az ünnepi zenebona, meg a pár km-re lévő pásztorkunyhóból is az ő muzsikájuk, így szenderültem álomba, könyvvel a mellkasomon.
Ahogy haladtam a hegyekben, a szél csak erősödött, hordta a havat is, és csak reméltem, hogy nem lesz lefagyás, mert egyenesben is erősen be voltam dőlve, oly nagyon fújt. A legmagasabb hágóra 2664 métert írtak, s gyönyörű havas hegyek közt vitt. Nagy megkönnyebbülés volt fél órán belül végre 1600 m alá süllyedni. Havat már nem fújt a szél, de így is majd’ megfagytam a motoron. Egy utolsót még kellett tankolnom a drága török benzinből, mert már így is rezgett a léc, 420 km-nél többet mentem egy tankkal (23 liter), s az iráni határ még arrébb volt. A határhoz közeledve sokkal enyhébb lett az időjárás.
Iránban minden kúton egységárban van a benzin. Helyieknek, amíg tart a kártyájukon lévő 65 liter, addig 4000 rial, utána annyi, mint a külföldieknek: 7000 rial egy liter normálbenzin. A super 1000 riallal drágább, de sajnos azt csak nagyon ritkán találtam, pedig az ottani super az az otthoni normál, mondjuk a sokkal alacsonyabb oktánszámú normállal sem volt semmi gondom.
Az első iráni városokban rögtön feltűnt, hogy autószerelő túlképzés lehet, mert a városon átvezető út mindkét oldala végig szervizsor. Törökországból átérve változik a táj, még kopárabb, de nagyon tetszik, később komoly havas hegyeket láttam, sajnos egy héttel később mondták, hogy sípályák is voltak rajtuk. Estére értem Tabrizba, és megdöbbentem, hogy egy másfél milliós városban vagyok, ahol a piros lámpák csak díszek, a jobbkéz-szabály mit sem ér, esetleg a körforgalomban, ahol meg ugye nem kéne. 
Délután elmentem a „cafenetbe”, ekkor döbbentem rá az iráni „szabadságra”. Az internetet is annyira korlátozzák, amennyire csak lehet, nincs Facebook, nincs Youtube, nincs Skype… Ráadásul általában az adattöltési sebességben a csúcs 0,09 Mb volt! Nem is tudom, hogy mutatta ki egyáltalán. Viccesek ezek a tabriziak, amúgy török, kurd, azeri keveredik itt, és főváros is volt hajdanán.
A következő sokk akkor ért, mikor iráni SIM kártyát vásároltam. Kifizettem, kezembe adták, túl könnyen ment, aztán egy szintén kuncsaft átvitt az utca túloldalára egy másik boltba, ahol hitelesíteni kellett a kártyát. Neve, szül. hely, apja (iszlám ország) neve 3 példányban…
Visszakaptam az útlevelem a fénymásolóból, gondoltam, kész, de csak most jött a java: ujjlenyomat, rendes tintával, mintha csak bűnöző lennék! Ez már teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Mondtam, süssék meg a kártyájukat, s indultam kifelé. Aztán visszarángattak, lelkemre beszéltek, így lett iráni mobilkártyám.
Reggeli után motorra pattantunk, most már csomagok nélkül, s gyönyörű utakon tekeregtünk felfelé Kandevanba, hogy nagy hótaposás után megnézzük a sziklába vájt kunyhókat. Egyikben szamarak, másikban gazdáik laktak, legtöbbször valakinek a háztetején tapostunk, mikor kerestük a fel- és levezető utat.
Visszafelé Saman vezetett, olyan szépen kért, nem tudtam nemet mondani, de mikor megálltunk, nem bírta megtartani, s ledöntötte a motort. Nem lett semmi baja, nem az első ilyen volt...
A bazárba legalább gyalog mentünk, nem akartam az utcán hagyni, pedig semmi baja nem lett volna a motornak. Az utcán s a bazárban a félmillás fényképezőgépemet a markomban lóbálva sétáltam, eszembe sem jutott félteni.
Az iráni bazár sokkal jobb, mint a török, ahonnan nem tudsz kijönni csak 3 szőnyeggel a válladon, eredeti-kamu órával a csuklódon, kebappal a szádban. Az iráni bazárban nem tukmálnak semmit, nem erőszakosak, külön szekciók vannak: „ékszer osztály”, irodakellékek, szőnyegbirodalom, magvak-csemegék, Így legalább 50-100 „lyuk” egymás körül egyfajta holmit árul.
Sajnos kiríttam a tömegből, ha nem is rögtön a fényképezőgépemmel, akkor a szőkés hajammal vagy a ruhámmal, így állandóan azt hallottam, hogy „Hello/Hi/How are you/Where are you from?” de ennyi. A választ már nem értették, szegény Saman meg magyarázkodott, hogy én csak egy egyszerű turista vagyok Madzsarisztánból. Datolyával nem bírok betelni, vettem is egy kilót rögtön. Térképet nem, mert vagy csak fársziul volt, vagy elég fura, kemény anyagból…
Végül egész Iránon keresztül csak az orrom meg a táblák után mentem. A forgalmat eléggé élveztem, hamar megszoktam. Idegeskedni nem szabad, otthon kell hagyni minden beléd rögzült szokást, fel kell venni az itteni ritmust, és rögtön meglátod a káoszban a rendet! Folyni kell az áramlattal, mint az örvényben. Ha hagyod magad lehúzni, az alján magától kidob, ahogy szűkül a tölcsér, de ha ellenállsz, akkor kimerülsz, és megfulladsz. Ilyen egyszerű ez is, csak érezni kell, „együtt rezdülni”.
Elindultam Teheránba…

Túrabeszámolónkat nyomon követheted a Wild 202-es és következő számaiban!


Eddigi hozzászólások

Webwild: since 1996

Webprogramozás: 2012-2014 Pápai Dávid, papaidavidmail kukac gmail pont com
Oldal tetejére
Az oldal töltődik...